sourreal

azt álmodtam, hogy igyekeztem nagyon, össze is zúztam egy autót, ráadásul anyám szeme láttára, de nem volt para, ő nem haragudott, én meg siettem. letelepedési engedélyt vittem a türkisch für anfänger szereplőinek. az összesnek, még lenának is.
aztán mikor odaértem, mindenki zavarban volt, mert senkinek volt szüksége letelepedési engedélyre, de azért nem szerettek volna megbántani, értékelték a fáradozásaimat. és akkor egyesével, sorban mindenki lettem egy kicsit és mindenkinek külön éreztem a zavarát.

arra keltem, hogy görcs van a gyomromban. meg hogy émelygek. és nem akartam elhinni, és azt gondoltam, hogy remélem L. most nincs nálunk. nem volt kedvem felöltözni. ami azt illeti, felkelni se volt kedvem. szívesen elpusztultam volna ott fektemben is.

ezt aztán átgondoltam és arra jutottam, hogy de bizony még ébren voltam, amikor L. megjött és ilyen korán biztos nem ment még el. hát vettem magamra ruhát és elkoccoltam a mosdóig, ahol

kikeltem magamból
nem, kifordultam magamból
nem, várj... 
magamból ki
adtam

mindent.

pontosan ilyen nyögvenyelősen, csak inkább nyögve, mint nyelve.

és lehet pedig fújolni. és lehet mondani, hogy hát de ilyenről nem írunk, vagy de, írjanak mások, úrilányok meg ne, mert ez undorító és meg az úrilányoknak nincs teste csak lelke, vagy ha van is teste, az nem működik, csak csinos. esetleg még szelleme is lehet, de az ritkább.

hát nem. nem, kérlek, én ma hajnalban bizony kiokádtam magamból a lelkemet is. valóban, undorító volt, büdös, nyákos savmarás. lehánytam a hajamat, mert nem volt, aki tartson. 

azért én mégis érzek benne némi pátoszt. 
nem tudom, pontosan hol

csak

térdeltem a hideg kövön, öleltem a hideg csészét és csak én voltam meleg a teremtett (?) világon, mit meleg, forró, meg ami feljött belőlem. de én inkább, mert olyan hamar kihűl minden. 
most kellett csak elolvadni. biztos voltam benne, hogy ez az én minden ízében önállóan mozgó, krétára sápadt testem csontig fogja marni saját magát.

aztán ahogy összeráng a gyomor, semminek nincs ilyen ritmusa. zenét kéne rá szerezni. táncolni rá.
vagy inkább ne, mert támasztom a fejem a kedveshűs csempének és mégis szédülök és remeg mindenem, a szív, a máj, a szárnyas két tüdő, alsó végtag tőtől sarkig, ha akarnék, se tudnék felállni, és határozottan nem sírok (min kéne?), de folyik a könnyem, észre se veszem, csak mikor már tisztogatom magam. 

mert ez van, látjátok feleim, nagy emberek belefulladnak a saját hányásukba, én meg alázattal feltakarítom, aztán magamat is, beveszem rá a gyógyszer - jézusom, mennyi gyógyszert, és kólát is, meg feketecsokit, egy életre belém köt a bélés -, aztán megírom idegeneknek, hogy még most is érzem a savat a torkomban, hogy hiába minden, nem megy el az íze, még a smecta se írja felül, pedig aztán ha valaminek, akkor annak emlékezetes az aromája. 

itt tartunk, kérem. petőfi 16 évesen már publikált, nekem már rég meg kellett volna váltanom a világot, de helyette

helyette hányok rátok.