sourreal

szentségtörés ez az egész. 
kreatív energiát erre pazarolni, hallatlan. 

ráadásul téged is becsaplak, nem is úgy szakítottam a testemmel, ahogy képzelted. 

mert nem úgy volt, ahogy minden előzmény sugallta, nem úgy volt, ahogy kellett volna, hogy legyen, hogy meghaladom a testi mivoltomat és puszta szellemi lényként (esetleg a világhálóra feltöltött intelligenciaként) létezem tovább; nem az történt, hogy minimális üzemanyag bevitellel tartom életben a testem és rengeteg szellemi táplálékkal lakatom jól magamat és közben magasröptűeket gondolok. 

á, dehogy. épp ellenkezőleg, először az történt, hogy megtudtam, mi is valójában a vágy. úgy egy éve. kicsit több. aztán azóta buddhástól, jahvéstól, karmástól, nihiltől-mindenestől ki is tölt. onnantól szinte csak testem van s a viszonyom ezzel a testemmel igazán bipoláris. mániás időszakaimban csodálom, s olyankor mintha magától ragyogna, s én szeretném kiszolgálni, minden jóval ellepni, a világnak, az én Világomnak mutogatni. a depressziós szakaszokban azonban legszívesebben levetkőzném, a körmeimmel kaparnám le magamról, de nem megy, hozzám van nőve és el is kell számolnom róla. ilyenkor megpróbálok nem venni tudomást arról, hogy bele vagyok nyomorítva, és csak várom, hogy leszáradjon rólam, mint ahogy sokan azt hiszik, hogy ha átlépnek a kutyájuk mocska felett, az megszűnik létezni, pedig ha nem veszik fel, a mögöttük haladó babakocsi attól még simán belegurulhat. 

olyan súlytalan minden szavam s nem tudom, mit tehetnék, hogy újra értelmük legyen. 

az az igazság a testemről, hogy már nem mondhatom el róla, hogy semmi közöm hozzá. volt idő, amikor ezt megtehettem, s olyankor olyan meghitt távolságtartással borotválhattam a lábam, amilyennel nem sokan. mostanra viszont, bár még alig múltam húsz, mostanra már tudom, hogy a testem az én folyton bővülő memoárom. öltöztetni s vetkőztetni is csak zokogva lehet, mert igenis lelkileg megterhelő, mert minden hajlata és domborulata más emléket hoz fel. olyan érzés ezzel foglalkoznom, mint az első gyereket pelenkázni, vagy egy élet társát ravatalozni.
a tenyerembe temetni az arcom már nem a magamba temetkezésért kell, hanem a felé nyitásért, mert ő hiányzik a lábujjaim közéből, a köldökömből, a körmöm alól, a gerincem alján a kis gödörből. értelme lett az olyan kliséknek, mint "az ő nevét dobogja a szívem", vagy "felkelve ő az első gondolatom", vagy "mindegy, hol jár, a lényeg, hogy ugyanaz az ég van felettünk" - a "válasszunk csillagot" nem csak azért maradt ki, mert az nyálabb a nyálnál, hanem mert pekingben azért annyira nem látszik az ég. 

így szakítottam a testemmel. bérbe adtam neki. én lakom, és neki élem. 

megtaláltam. ez az a hang. 

most sóhajts mélyet.