sourreal

ékszerben alszom, de ruha nélkül, viszont ágyban.
(nem szeretek ágyban aludni, nem kényelmes, a földön lenne kényelmes.)

vagyok tehát itt három emelet magasan, alattam ágy, a fejem alatt párna - ez is csak konvenció és én térdet hajtok előtte -, amiben szél kavarog; a fejem alatt a kezem, amiben lüktet a vér. körülöttem elhasznált levegő, fölöttem egy özvegyember, aki álmatlanságában inkább visszaállítja azt az irányított káoszt, amit tegnap ilyenkor pakolt határozott renddé.

ennyi van csak.
ma még a hold se néz be hozzám, miért is tenné, korábban én voltam nála, meglátogattam a tónál. 

igen, így volt, ültem a tavam szélén, nem érdekel, hogy közterület, az az én tavam, az egyetlen, ami nem idegen itthonról és aminek én sem vagyok idegen, tehát a tó az enyém és én az övé. mindörökké ámen.

szóval ültem a tó mellett, vártam M.re és a desztillált víz jutott eszembe, s ezzel együtt te is. és akkor itt vége is lett. ugyan még meditáltam rég elmúlt és sosem volt dolgokon szívbéli derűvel, de kétség kívül nem jutottam előre.

ahogy fölötted megrekedtem, úgy nem kel majd fel egyszer a nap sem. de ha az éjszakák ilyenek maradnak, én nem fogom bánni. csak legyen miből lélegezzek. 

csak lenne kopoltyúm és élhetnék a tavamban. 

vagy csak ne töprengjek tovább rajtad s jön magától a jobb világ.