magamat ölelve elaludni pont olyan, mint régen volt.
ugyanaz a mozdulat is, amivel fektemben végigsimítom a derekam, a nyakam, a combom, a fenekem. csak a tartalom lett mögötte más.
régen arra gondoltam közben: milyen kár, hogy kihasználatlan virágzom el, hogy senki nem tudja, mi ez a szép, mi gyönyört tudna és akarna adni.
most arra gondolok közben: nem csúnyább, mint akkor volt, miért nem kell mégsem.
most arra gondolok közben: hány ezren tesznek túl rajtam, lehetne rosszabb, mégis csak én fekszem itt, nem a másik ezrek.
persze csak ritkán gondolom ezeket, mert ma már ritkán simítom így magamat, mert undorít az egész. ha már létezni kell, nem létezhetnék inkább a testem nélkül?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.