sourreal

(Ezt még kihányom, de holnaptól más lesz.)

Sejthettem volna, hogy igazán. Mint ahogy minden nap más, attól függően, hogy mi történt éjszaka. Mivel kicsit beteg vagyok, szerencsére nem ébredtem sokszor éjjel, nem zaklattak az arcok és a nevek. Egyszer riadtam, de csak egy pillanatra, és nem tudnom miért. Aztán álmodtam. Ezt.

Meztelenül fekszem egy kertben, nem mozdulok. Két, munkásruhát viselő férfi fölém hajol. Az egyik azt mondja: „Ezt le kéne olvasni”. Nézik az alhasamat és csodálkoznak. „Föl kell vágni. Már nem is látszik az ajtaja.” A méhem fölött bemetszéseket ejtenek, egy négyzet három oldalán serken ki a vér. A negyediket nem vágják meg, ott hajtják fel a csapóajtót. Nagyjából tíz- tizenöt centisre zsugorodnak, és lemásznak bennem. Nem értem, de a szemeimben semmi. Talán nem is érdekel az egész. Így, kívülről látom magamat, nem tudom, bent mi zajlik. Fájdalmat nem érzek, csak fura és kissé zavarba ejtő az egész. Aztán fölmásznak. A tekintetük nagyon szigorú és szomorú. Megnőnek, lecsukják az ajtót, majd szó nélkül otthagynak. Fekszem tovább, szép idő van. Mozdulatlan a környezet, mozdulatlan vagyok én is.

Minden nap más, nem változik semmi.