Amikor először álmodtam rólad, az tök mókás volt, bár különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Azért örültem, hogy másnap találkoztunk és beszámolhattam róla.
Azóta visszatérő álmom, hogy ott állsz és én beszélek - nem neked, mert az olyan, mintha nem figyelnél; nem hozzád, mert az olyan, mintha előadnék; nem veled, mert nem válaszolsz - a sarki fényről. Csupa irreleváns dolgot mondok, például hogy súrlódással keletkezik. Ilyen böszmeségeket. És közben újra meg újra eszembe jut, hogy milyen jó lenne megérinteni az arcodat.
Kívülről látom magunkat, szemben állunk, egymás társadalmi és személyes zónájának a határán, mögöttünk egy hosszú, széles kék lépcső, amin soha nem megyünk fel se együtt, se külön. Eszünkbe sem jut. Ennyi van és nincs más, csak hogy az egész olyan iszaposan kék, mintha víz alatt lennénk. Egy sekélyebb tó fenekén.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.