az előbb tartott itt néhány fiatal imakört s kíváncsiságból beültem rá. olyan undorítóan meghatott, hogy nincs rá szó. ültem, basszus, a sarokban és itt zokogtam magamnak. hányszor megkaptam már, hogy micsoda jégcsap vagyok, hogy mik után száraz nem marad a szemem, itt meg jött-ment gyerekek imádkoznak egy istenhez, ami nekem soha nem válaszolt és igazából már nem is szeretném, hogy megtegye, és bazdmeg, katartikus bőgés.

kurt vonnegut meg csak nyomja itt az arcomba, hogy NINCS TÖBBÉ MAGÁNY, rohadjon meg, nem tud ez semmit, semmi nincs, csak magány, világom nincs, csak hideg űr, milyen jogon törnek ezek be az életembe, én ezt nem kértem, nekem nem hiányzott, ha most befejezném a sort, nem tudnám megmondani, kitől idéztem. 

anyám egyedül van betegen.

van egy vágás a lábamon. mély és fáj. nem tudom, hogy került oda. 

valójában nem is érdekel.