rövidre szabott életem útjának felén, hetem csúcspontján, messze ragyogó fényben járok. minden csókol és minden hántható, a hagymáról a héja, az emberről a bőre, rólam a szoknyáim - és bajban vagyok, mert nincs szavam elmondani indokolatlan boldogságom okát, milyenségét, megadni paramétereit.
pedig tangens rám törő örömről akarok szólni, arról, hogy földet a nap sugara, a hold a tengereket, csak mindez könyörgés nélküli hepienddel és hogy nincs halál, csak feltámadás - ami azért kicsit mégis elkeserítő, mert ha nincs pokol, aminek a legmélyére érj, akkor hol a menny? - és most már soha nem megy le a nap, de azért kel majd még hold, de csakis telihold és végre a tejutat is kihipózzák vagy legalábbis felszórják sóval a télre, hogy csúszni azért ne csússzon.
mert erről van szó, kéremszépen, itt távlatok vannak. és jövő. és minek örülni.
még az orloj se lelkesít annyira, mint a tudat, hogy a tagjaim hiánytalanul az enyémek és mindet én koordinálom. úr vagyok mindenek felett
mindörökkön
örökké
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.