ez az írás a napmelegről fog szólni és a hűsítő szellőről.
tulajdonképpen azt akarom benne elmondani, hogy milyen érzés kiülni az erkélyre.
leülni a csupasz földre, falnak döntött háttal. vagy egyszerűen csak a korlátnak támaszkodni.
szeretem ilyenkor becsukni a szemem és a semmibe élvezni magam.
olyankor nincs világ.
sárga belül a szemhéjam,
fehér zaj visszhangzik a hallójárataimban,
és a nyelvemmel érzem, hogy piros az ajkam,
a bőrömmel, hogy csillog a gyűrűm,
a csontjaimban, ahogyan felszívódik bennük a D-vitamin,
és a hajammal azt, hogy lélegzik a tenger.
a Nap tüze felhevít. (szitoknak is beillő klisé ez)
a Szél csókol enyhet az égő bőrre. végigszalad a testemen, s elhiszem neki, hogy épp a szeretőm az, aki száz kezével, engem-kívánással eltelve simít végig.
ő olvad hozzám egy vízpuha ölelésben.
átcsúszik a lábam között, felsiklik a gerincemen, feloldódik a hajam kócában, kikristályosodik a gyöngyeiben.
lebegek tudattalanul az Egyistenben.
ilyen érzés kiülni az erkélyre.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.