sourreal

egy lánykollégiumnak is megvannak a maga gyönyörei.

vagy nem.

vegyük például azt, amikor a felső szomszédod - valamelyik a négy közül - már reggel nyolckor üvöltve hisztizik. nem tudom kivenni, hogy pontosan miért is, szerelmi bánata lenne, vagy csak elkezdődtek a vizsgák, de azt bizton állíthatom, hogy fejhangon visít. 

vagy van az a másik, szintén felettünk, amelyik gyanúm szerint 0-24ben hordja az idénynek megfelelő magassarkúját. mi több, nem tartom kizártnak, hogy egyszerre három-négy párat is fel tud venni. 

dobogós még a szentfazekak cseveje a konyhában. már csak a jelenlétüktől rossz erkölcsű, kankós cafkának érzem magam, s aztán ha még elkezdenek csivitelni egymás közt, csoda, hogy rám nem szakad a plafon. 
és nem kell a kedvességük.

tudnám csak, miért is ver engem a karmám nőkkel...

pörgethetnék most ide még egy közepesen hosszút a kedvenc vagyontárgyamról, vagy - követve a kor divatját - írhatnék belőle bestseller, ha már nagyregényt nem is. belőle, márminthogy abból, hogyan neveltem és hogyan herdáltam el. azaz, párdon, hogy herdálom el, ez ugyanis egy éppen tartó folyamat, van iránya és ereje.

tehát van ez az én testem, folyamatos értékcsökkenésnek kitéve, ami értékcsökkenést legalább én irányítok, amennyiben én vagyok az, aki gátat szabhatna neki és nem teszi. ez fontos, hogy legyen még valami, amit én irányítok. mert kinek s minek hazudjam tovább: nincs gyeplő a kezemben egy szál sem, vagy ha van is, nem érzem.  elment az eszem, nem élek, csak létezem, csak megtörtének. az utolsó akaratlagos cselekvés, ami megmaradt nekem az, hogy mit művelek a testemmel. 

a lehetőségeim nyilván korlátozottak, hiszen hozott anyagból dolgozom (megjegyzem: ritka jó anyagból), de ezt én öltöztetem, én csinosítom, én fürdetem és én szolgálom ki. tudom, hogy mit és miért csinálok vele. tudom, hogy amit csinálok vele, mit fog eredményezni. ezért nem tud meglepni, ezért nem tud elkápráztatni egy szerencsétlen hím sem azzal, hogy a tudatosan és céllal végzett rutinmunkámat magasztalja. mit feleljek a bókjaitokra? tudom, hogy a test, amit jelenleg hordok, érdemes minden jóra, amit adni tudtok neki. értem ésszel.*

ezt próbáltam ma hosszan magyarázni G.nak, aztán akadt még, aki belefutott ugyanebbe a pofonba, nem is egy. ami végül is akár még engem is minősíthet. mi unalmas lehet az embernek az a lánya, akinek nincs jobb témája annál, mint hogy ő a testét távolról, tárgyként szemléli s ennek megfelelően kezeli? 

nem, ez elengedni való gondolat: én vagyok az egyenes, ők a görbék, ha unják, hát unják. védelmemre - ha szorulok egyáltalán védelemre - ennyit tudok felhozni. vagy összességében a buddhizmust mint olyat. nem fáj ám, kiscsibéim. 

*fel a kezekkel, itt kiben merült még fel, hogy szerzőnk enyhe autista hajlamokkal bír? vagy legalábbis frigid? na kiben? ne szégyelljük, kérem, egy, kettő három, hadd számolom!

szereti a testét, ha az enyém vele van, amin nem is csodálkozom, hiszen tulajdonképpen azt csinálhat velem, amit csak akar - csak épp nem mindig akkor, amikor ő akarja. és milyen kellemesen demokratikus is ez, ő kéri, én meg megtagadom, aztán repríz. 

mi ez, ha nem csiklandós? vétójogom van. és már nevetek, amikor leírom, hogy egyszer majd a kígyó kér kúszás-jogot, mert eszembe sem jutott ezt áthallani, amikor már eldöntöttem, hogy valahogy majd belehelyezem ebbe a szövegbe. 

roppant kínos, de valójában nincs is mit mondanom, csak folyik belőlem a szöveg a közlés különösebb vágya nélkül, fölösleges is így csinálni. mondjuk vágy az éppen van bennem, jut(tatok) belőle bőven minden kedves jelentkezőnek is, csak

én ezt
nem így
és

nem ide
gondoltam
amíg még gond
ol
koz
tam

mert ma már azt sem. ma már csak darab-versek, félsorok, pár rímek és rímpárok töltik az éber óráimat ki, be meg lila köd. faltól falig. holtpontra jutottam, kérem, e mancan le parole con cui si può partire, si può fare, le quelle che mi hanno sempre guidato, nem jön a számra. 

irányelvek. 

tartózkodjunk a prüdériától, maníroktól, konvencióktól, ha lehet, or else an ocean is compelled to close.

új élmény merőben, amikor szó bennszakad, hang fennakad.

még ilyen semmirevaló, eklektikus, értelmetlen posztot soha többet. 

giccses, fúj, köpni kell. rózsaszín nyál csorog az államon. 
(valaki számolja már meg, mennyi belőle a sajátom. vagy indítson plágium pert. mert én megérdemlem.) 

befejezésül pedig: test, most gondolj kavafiszra. az ágyakra, ahol hevernél. mind a vágyakozásra, mely érted villámlott a megnyílt szemekben. 

így, így sokkal jobb. 

amikor a rendelésed kapcsán elcsevegsz a büfés bácsival - nem, nem, se tej, se hús, se alkohol, se dohány, se... - és ő amikor közbevág, csak annyit kérdez:

- szedsz?

őszintén szólva nem tudom, mire gondolt pontosan, a tippjeim száma kettő. 

- amit az ajkaimmal csinálok, az csak másodsorban udvarlási gesztus.
- viszont elsősorban...
- elsősorban kiszáradt a szám.
- ami csak rosszabb lesz, ha nyalogatod. 
- abbahagytam. 
- folytassam én? 

erre lehet vágni. 

- akkor én most nekiállok tanulni. 
- jó.
- látod? már csinálom is.
- rendben. én képeket nézek kecskékről. lehet, hogy meg is osztok egyet facebookon. 

- kivihetem a laptopot?

- notebook... igen... viheted... de azért óvatosan! ha elesnél vele, felfele tartsd... mint egy gyereket!

azon töprengek, hogy hogyan is oldhatnám meg a régtől fennálló és napról napra fojtóbb helyzetet. 

nem, valójában azon töprengek, hogyan is hátrálhatnék ki a régtől fennálló és napról napra fojtóbb helyzetből úgy, hogy közben a járulékos kár a lehető legkisebb legyen. a teljesülendő feltételek között szerepel, hogy anyám ne bántódjon meg, hogy apám a megfelelő tanulságot vonja le, hogy ne szoruljak magamon kívül senkire - a sor hosszan folytatható lenne. 

az az igazság, hogy az egész az én önzésemről szól. vagy a rám ruházott szabad akaratról. 
a régi magányomra vágyom és a sosem volt nyugalmamra. és megtehetném, még nincs olyan késő, fáradt se vagyok, csak éppen unott, de azt is hevesen, megtehetném tehát, hogy kocsiba ülök most és elhajtok mindjárt, de az még túl erősen vágna. 
különben is, kétségeim vannak ennek etikussága felől. 

nincsen bennem - vagy van, de elromlott - érzék az ilyenhez, nem tudom, mennyiért és mennyire kell hálásnak lennem.

tény, hogy ebben a pillanatban a hála a tőlem legtávolabb eső érzés. hete már, hogy háborog a lelkem, s az otthon, ami megnyugvást kéne jelentsen és biztonságot nem csak hogy nem csitítja, de még élteti bennem... hát azt, ami bennem van. 

gyötrődök, ahol vagyok. hagyhatnám őket itt egymásnak, gyönyörűen egyszerű lenne, kivonni magam a kettőjük vitájából, távol kerülni testben és lélekben, ráadásul amit nem látok, az nincs. viszont a józan eszem, amit úgy szeretek s ami nekem oly kedves alkatrészem úgy mondja, hogy ha ebben hagyom őket magukra, akkor nem lesz békéjük többet soha, s épp miattam nem.

csak ez az ocsmány, emésztő harag múlna el belőlem.
ideje még nyoma sem volt, egyszer csak lett belém, erősen és intenzíven s mikor már azt hinném, hogy magától elmúlt, újr afellángo lé sérze m abűzé tmer tbűzö sigazá né sérze m amaga mtehetetlenségé té shog ybenne mműködi kvalam irajta mkívü láll óé smegin telveszte m akontroll tne mvagyo kmagam éé sbőgn itudné ké sérze mhog yb ekén erúgn id eúg yigazá nhog y ői sláss aé sundorodjo nelőb btőle maztá nmagátó li svégr eé seméssz ee le za zundo rhog ymarj acsonti goldj ame ghelyette m agondo tmer t ő agondo mé smindenk igondj acsa k ő ő ő ő őezerszeri s ő.