sourreal

magamat ölelve elaludni pont olyan, mint régen volt. 

ugyanaz a mozdulat is, amivel fektemben végigsimítom a derekam, a nyakam, a combom, a fenekem. csak a tartalom lett mögötte más. 
régen arra gondoltam közben: milyen kár, hogy kihasználatlan virágzom el, hogy senki nem tudja, mi ez a szép, mi gyönyört tudna és akarna adni. 
most arra gondolok közben: nem csúnyább, mint akkor volt, miért nem kell mégsem. 
most arra gondolok közben: hány ezren tesznek túl rajtam, lehetne rosszabb, mégis csak én fekszem itt, nem a másik ezrek.

persze csak ritkán gondolom ezeket, mert ma már ritkán simítom így magamat, mert undorít az egész. ha már létezni kell, nem létezhetnék inkább a testem nélkül?

mintha nem is egy ágyban feküdnénk

mintha nem is lenne más, mint a falnak fordulva sírás

ez az írás a napmelegről fog szólni és a hűsítő szellőről. 
tulajdonképpen azt akarom benne elmondani, hogy milyen érzés kiülni az erkélyre. 

leülni a csupasz földre, falnak döntött háttal. vagy egyszerűen csak a korlátnak támaszkodni. 

szeretem ilyenkor becsukni a szemem és a semmibe élvezni magam. 
olyankor nincs világ. 
sárga belül a szemhéjam,
fehér zaj visszhangzik a hallójárataimban,
és a nyelvemmel érzem, hogy piros az ajkam,
a bőrömmel, hogy csillog a gyűrűm,
a csontjaimban, ahogyan felszívódik bennük a D-vitamin,

és a hajammal azt, hogy lélegzik a tenger.

a Nap tüze felhevít. (szitoknak is beillő klisé ez)

a Szél csókol enyhet az égő bőrre. végigszalad a testemen, s elhiszem neki, hogy épp a szeretőm az, aki száz kezével, engem-kívánással eltelve simít végig.
ő olvad hozzám egy vízpuha ölelésben.
átcsúszik a lábam között, felsiklik a gerincemen, feloldódik a hajam kócában, kikristályosodik a gyöngyeiben. 

lebegek tudattalanul az Egyistenben. 

ilyen érzés kiülni az erkélyre.

gyónás következik most, s jobb, ha megszokod ezt a formát, meg a tartalmat is hozzá, mert kevés maradt már bennem, ami intim és nem itta át meg át őt. olyan mélyen benne van ő mindenemben, mint a kőolaj az óceánban s kis kapargatásra is már spriccel vastag sugárban. 

elvette az ártatlanságomat. 

lerántott magához a piedesztálról, amire ő emelt, minden koszban kategorikusan meghempergetett és végérvényesen deszakralizált engem magamnak. és azt hiszed, bánom? hát a francokat. be kellett ennek következni előbb-utóbb, s boldog vagyok, hogy a milliók közül, akik megtehették volna, épp ő rontott meg. 
nem csak azért, mert alaposan és lelkiismeretesen térített le az útról, hanem mert nem hagyott egyedül ebben az új világban, azóta is körülragyog - a régi glóriám helyett - s vigyáz, nehogy maga alá temessen a mocsoktenger. 

itt azért szeretném ezt közbeékelni, mielőtt továbbhaladnánk. 

nem tudom ezt tovább így írni, nem megy most az artisztikus szöveg, már az sem. kell valami evilági. 
(épp erről akartam írni, hogy azóta minden evilági lett)

régi, szinte avas gondolat ez már bennem, azóta motoz a fejemben, amióta megtörtént bennem ez az állapotváltozás. mármint hogy elvesztettem a szüzességem. 
nem is jó így, mert nem elvesztettem, hanem elvette tőlem az, akinek odaszántam. ez jó, így olyan, mintha lett volna benned tudatosság és nem csak a véred kergetett volna, ügyes vagy, jó kislány. mert nem is a vérem kergetett. 

túl sokat ragozom. 
csak azt akartam megosztani veled, hogy mióta ez megtörtént, máshogy tekintek magamra, a testemre és a világra körülöttem. olyan változás ez, amiről nem hittem volna, hogy megtörténik. előzőleg mint tudatos nő csupa idea voltam s az ideáim közt szerepelt az is, hogy a szüzességet az elmúlt korokban és most is, mindig is túlmisztifikálták. aztán most itt vagyok, talán kicsit kevésbé tudatosan - a szeretkezések kis halálai sokat elvesznek a józan észből - és a magam tapasztalata után be kell látnom, hogy bizony komoly állapotváltozás ez, komoly következményekkel, amit igenis jól kell csinálni. (most kicsit vállon veregetem magam, szerintem én jól csináltam.) (nem, ő csinálta jól neked, köszönd meg neki)

és akkor a lényeg, amire ki akartam futtatni a maga teljesen profán valójában:
más ember lettem azóta, lényegi dolgok változtak bennem és közben nem történt semmi, maradtam, aki mindig is voltam. 

itt pedig eszembe jut K. s a maga őrlődése, hogy nő és férfi viszonyában el kell-e vesszen az egyik vagy a másik, hogy igaz egészet tudjanak alkotni. 
ez már egy másik kérdés, s már megírtam neki a nem tudom minden aspektusát, viszont egyszerűen nem tudom lezárni ezt a posztot, írja magát, tehát muszáj rajta erőszakot tennem és egyszerűen csak elvágnom. 

így:

szerelmes vagyok. 

túl erősen kell kapaszkodnom magamba

szentségtörés ez az egész. 
kreatív energiát erre pazarolni, hallatlan. 

ráadásul téged is becsaplak, nem is úgy szakítottam a testemmel, ahogy képzelted. 

mert nem úgy volt, ahogy minden előzmény sugallta, nem úgy volt, ahogy kellett volna, hogy legyen, hogy meghaladom a testi mivoltomat és puszta szellemi lényként (esetleg a világhálóra feltöltött intelligenciaként) létezem tovább; nem az történt, hogy minimális üzemanyag bevitellel tartom életben a testem és rengeteg szellemi táplálékkal lakatom jól magamat és közben magasröptűeket gondolok. 

á, dehogy. épp ellenkezőleg, először az történt, hogy megtudtam, mi is valójában a vágy. úgy egy éve. kicsit több. aztán azóta buddhástól, jahvéstól, karmástól, nihiltől-mindenestől ki is tölt. onnantól szinte csak testem van s a viszonyom ezzel a testemmel igazán bipoláris. mániás időszakaimban csodálom, s olyankor mintha magától ragyogna, s én szeretném kiszolgálni, minden jóval ellepni, a világnak, az én Világomnak mutogatni. a depressziós szakaszokban azonban legszívesebben levetkőzném, a körmeimmel kaparnám le magamról, de nem megy, hozzám van nőve és el is kell számolnom róla. ilyenkor megpróbálok nem venni tudomást arról, hogy bele vagyok nyomorítva, és csak várom, hogy leszáradjon rólam, mint ahogy sokan azt hiszik, hogy ha átlépnek a kutyájuk mocska felett, az megszűnik létezni, pedig ha nem veszik fel, a mögöttük haladó babakocsi attól még simán belegurulhat. 

olyan súlytalan minden szavam s nem tudom, mit tehetnék, hogy újra értelmük legyen. 

az az igazság a testemről, hogy már nem mondhatom el róla, hogy semmi közöm hozzá. volt idő, amikor ezt megtehettem, s olyankor olyan meghitt távolságtartással borotválhattam a lábam, amilyennel nem sokan. mostanra viszont, bár még alig múltam húsz, mostanra már tudom, hogy a testem az én folyton bővülő memoárom. öltöztetni s vetkőztetni is csak zokogva lehet, mert igenis lelkileg megterhelő, mert minden hajlata és domborulata más emléket hoz fel. olyan érzés ezzel foglalkoznom, mint az első gyereket pelenkázni, vagy egy élet társát ravatalozni.
a tenyerembe temetni az arcom már nem a magamba temetkezésért kell, hanem a felé nyitásért, mert ő hiányzik a lábujjaim közéből, a köldökömből, a körmöm alól, a gerincem alján a kis gödörből. értelme lett az olyan kliséknek, mint "az ő nevét dobogja a szívem", vagy "felkelve ő az első gondolatom", vagy "mindegy, hol jár, a lényeg, hogy ugyanaz az ég van felettünk" - a "válasszunk csillagot" nem csak azért maradt ki, mert az nyálabb a nyálnál, hanem mert pekingben azért annyira nem látszik az ég. 

így szakítottam a testemmel. bérbe adtam neki. én lakom, és neki élem. 

megtaláltam. ez az a hang. 

most sóhajts mélyet. 

figyelj, kezdem. 

nem lesz egyszerű, tudom, megint rá kell kapni az ízére, el kell rúgnom magam, ki kell porolni s hasonlók, de menni fog. sőt, lesz még jobb is, mint volt. 

kezdésnek tehát - csak azért, hogy legyen iránya, hogy tudjak elindulni, aztán majd visz a sor -, kezdésnek tehát szeretném elmondani, hogy én nagyon meglepődtem, amikor kiderült. Persze sejtettem már egy ideje, mentségemre legyen mondva, a fejemben már néhányszor megfogalmazódott, de kettő és félnél nem többször, és akkor is mindig igyekeztem nem elhinni és jól megölni. Jól, mármint alaposan.  

Aztán tegnap este leírtam logikusan egymásba kapcsolódó kijelentő mondatokkal, hogy micsoda hazug egy alak vagyok, hogy még magamat is át tudom baszni. 

Az történt ugyanis, hogy eddig azt hittem, hogy feminista vagyok, aztán meg kiderült, hogy nem. Pontosabban: eddig azt hittem, hogy egy erős és határozott nő vagyok, aki a saját életét éli, gondolkozik meg van önbizalma és hasonlók. És hát az a szomorú igazság, hogy nem így van. 

Azt kellett észrevennem, hogy amíg csak szájaltam férfi-nő viszonyról, addig nagyon fasza és jól menő dolgokat tudtam megfogalmazni, most pedig, hogy élek egy férfi-nő viszonyt, olyan konzervatívul állok a benne elfoglalt szerepemhez, mint valami x. világháborús hadiellátmány-löncshús adag.

Mondanám, hogy kétségbe ejt a helyzet, de nem lenne igaz, mert ugyan elborzaszt, de inkább hagyom az eddigi sok nyávogást (nem tudom, mikor folyattam össze a gyengédséget a gyengeséggel, a puhaságot meg a puhánysággal, de kétség kívül megtörtént, most meg szűrhetem, amit még lehet), és valamit csinálok azért, hogy legyen bennem gerinc. 

Ez tehát most a terv. 
Hogy megint magamra figyeljek. 
Magamra is. 

Mert tényleg érdekesebb és vonzóbb leszek attól, ha gondolkozom. 
Nem duma, tök komoly. 

És akkor még arról nem is beszéltem, hogyan szakítottam a testemmel. 

esdve kérem.

ha egy hollywoodi film szereplőinek 99,7%a csíkszemű az még önmagában véve nem baj. sőt.

ha viszont annak a hollywoodi filmnek, aminek 99,7%a csíkszemű ez a 99,7%nyi csíkszemű szereplője csak díszlet, az azért elég ciki. 

VISZONT javára írható, hogy a történet szintjén japánban játszódó, valójában jórészt nálunk forgatott filmnek a történet szintjén japán szereplőit valóban jappók alakították - ellentétben mondjuk az egy gésa emlékirataival, ami azért lett bukta japániában, mert a kispajtások nehezen vagy egyáltalán nem tolerálták, hogy a fő(bb) szerepeket hitvány gaidzsinekre osztották, mint ziyi zhang, michelle yeoh meg gong li... bezzeg az utolsó szamuráj, az befutott. 

tehát ez a 47 ronin legnagyobb hibája, nem a vacak koreográfiák vagy a buta játék. 

(és amikor a csak látványos, de nem hű jelmezekre gondolok, akkor eszembe jut az is, hogy vajon azért tettek bele fantasy elemeket, mert azt gondolták, hogy így majd kevésbé lesz komolyan vehető, és minden hűtlenséget elkövethetnek, vagy mert ettől rá lehet húzni a 3Dt, ami behúzza a népet? egyik sem elég jó kifogás egy ilyen gyehenna, gyatra munkára)