sourreal

indulatoskodjam el.

ez a föld az enyém - ilyeneket hőbörögnek emberek s olyankor arra gondolok, hogy ez tévedés.

ez a föld előtted itt volt, ez a föld az előtt itt volt, hogy ember lába lépett volna rá. ha mindenképpen birtokviszonyt kell felállítani, akkor bizony legjobb esetben is csak te lehetsz a földdé. neki pedig olyan mindegy, hogy hol kerülsz vissza hozzá - ott, ahol kilökött magából, vagy egy egész másik kontinensen, teljesen tét nélküli. 

ha ezt elfogadod, elmúlik belőled és körüled a megosztottság. 

mert olyan kínos, amikor nem tudod leparancsolni magadról a lakótársadat.

no nem mintha bajom esett volna, mégsem szeretném ezt még egyszer úgy elmesélni mint valami mókás, jó sztorit. egyáltalán nem voltam ura a helyzetnek, dühös voltam és meg is ijedtem. de ettől függetlenül se szeretnék többet mert a fiúk nem szeretik, ha egy lány-nyal kezdődő mondatokat hallani. 

el is mondom miért.
azért,  mert tudott, hogy hímtársaid a fenekemet szeretik. a melleimet. hogy kényelmesen átérik a derekamat, azt szeretik, és hogy ha reggelig velük maradok - ez utóbbit rejtély, miért is, hiszen csupa kellemetlenséggel jár csak. hímtársaid elégedettek, ha tudok főzni, de akkor is, ha nem. és hiába erőlködöm, sehogy nem lehetek se társuk, se partnerük, csak valami ócska függelék, amolyan mellesleg, jó-ha-van holmi. 

és ezzel ugyanoda érek, ahova már értem két napja, három, hete is van már, hogy a testem bizony vagyontárgy. munkaeszköz. egy szerves és roppant komplex gép. s mindez önmagában véve nem csak, hogy nem probléma, hanem a világ legtermészetesebb dolgainak egyike. nem, nem, ez akkor csap át veszélyesbe, amikor kétségessé válik, hogy az a test, amelyiknek a kezei most az én gondolataimat gépelik, kinek a kincstárához tartozik. 

szerintem az enyémhez, és ebből nehezen engedek.

majd' két napig nem ettem semmit. nem azért, mert nem jutott, testnevelési céllal történő ételmegvonásról volt itt szó. és jól esett. és megszépültem bele. 

kezdetben voltam én, a szellem.

aztán megszülettem. nekem, a szellemnek lett testem. én és a testem együttműködéséből lett a tudatom. 

mivel elsőségem vitathatatlan, biztos vagyok benne, hogy a testem és a tudatom nekem van alárendelve. én irányítok, ők engedelmeskednek. birtokos vagyok és ők a birtokaim.

a testem is birtokos, általa is vannak birtokaim. az adószámom például. az ágy, amiben alszom. a ruhák, amiket ráveszek. az étel, amit belé teszek, amivé benne alakul, amiként belőle távozik. ezek mind az enyémek és még több is és nekem hatalmam van felettük. 

ha elfogadom, hogy nem én vagyok az egyedüli létező, akkor feltételezem, hogy mások testei is így működnek. a felépítésük és a belső rendjük az enyémhez hasonló. és nekik is vannak birtokaik, kinek több, kinek kevesebb, mint nekem. 

és ők is rühellik a birtokháborítókat. 

ez úton szeretném tehát felhívni mindenki figyelmét arra, hogy a megosztás meghívásos rendszerben működik, aki pedig ezt nem veszi figyelembe s kérés-kérdés nélkül az én testemhez nyúl, annak bizony nem marad ép csontja a saját testében. továbbá úgy érzem, kötelességem emlékeztetni kedves halandó társaimat arra, hogy ez a szellemi és tudati fejlődésnek azon a szintjén, amin a legtöbben állunk komoly fizikai fájdalmat von maga után. 

pontosabban a picsából, még pontosabban az én picsámból* minden hó elején kicsorog egy csomó vér. meg azért van abban még szilárd test is, nem kevés. 

ilyenkor az történik, hogy a testem bebizonyítja, hogy fogamzóképes; hogy minden elsődleges és másodlagos nemi ráutalásom büszkén megfeszíti magát, hogy bizony ő sem csak árnyék a falon. meg az is történik, hogy egy, a születésemtől fogva velem lévő petesejtem NEM termékenyül meg, NEM ágyazódik be a méhfalamba és NEM kezd osztódásba, NEM lesz belőle szedercsíra, se magzat, se egészségügyi kaparás, se kisgyerek. hanem mindezek helyett az épp elhalni való petesejtem - tkp egy tojás - elindul a többiektől a petefészkemből, megérkezik a méhembe, ott megpróbál megtapadni, de nem megy neki, aztán összezúzódik, összetör, tönkremegy magán és a leváló méhfalammal párhuzamosan kisebb-nagyobb darabokban, bő vér kíséretében kiürül a testemből. (itt szeretném felhívni a figyelmet különféle vallások különféle tilalmaira, amik a menstruáló nőt, az épp tisztuló nőt érintik)

szóval ez van most. 
és minden hónapban, mikor vérzek ellamentálok kicsit azon, hogy ez is színtiszta vetélés. külön kicsit meggyászolom az életet, ami nem nőtt ki belőlem. külön magamat, mert lehet hogy soha nem is fog. külön saját kicsiségemet a már most is hatalmas, de még folyton táguló univerzumban, mert mindig újra rácsodálkozom, hogy egy hormonok irányította, belelkesített, huzalozott húscafat vagyok csak, aki attól függően, hogy a havi ciklusa hol tart épp kívánós, depresszív, buja vagy fáradékony. 

hát hol vagyok én így úr? mi függ tőlem, ha még én sem? 
minek nekem tudat, ha csak arra van, hogy felismerjem saját kiszolgáltatottságomat a tudattalanomnak?

*nem magyarázkodom. a vaginamonológok óta még a laikusok is tudják, hogy mennyire nem érdemes itt finomkodni.