sourreal

pontosabban a picsából, még pontosabban az én picsámból* minden hó elején kicsorog egy csomó vér. meg azért van abban még szilárd test is, nem kevés. 

ilyenkor az történik, hogy a testem bebizonyítja, hogy fogamzóképes; hogy minden elsődleges és másodlagos nemi ráutalásom büszkén megfeszíti magát, hogy bizony ő sem csak árnyék a falon. meg az is történik, hogy egy, a születésemtől fogva velem lévő petesejtem NEM termékenyül meg, NEM ágyazódik be a méhfalamba és NEM kezd osztódásba, NEM lesz belőle szedercsíra, se magzat, se egészségügyi kaparás, se kisgyerek. hanem mindezek helyett az épp elhalni való petesejtem - tkp egy tojás - elindul a többiektől a petefészkemből, megérkezik a méhembe, ott megpróbál megtapadni, de nem megy neki, aztán összezúzódik, összetör, tönkremegy magán és a leváló méhfalammal párhuzamosan kisebb-nagyobb darabokban, bő vér kíséretében kiürül a testemből. (itt szeretném felhívni a figyelmet különféle vallások különféle tilalmaira, amik a menstruáló nőt, az épp tisztuló nőt érintik)

szóval ez van most. 
és minden hónapban, mikor vérzek ellamentálok kicsit azon, hogy ez is színtiszta vetélés. külön kicsit meggyászolom az életet, ami nem nőtt ki belőlem. külön magamat, mert lehet hogy soha nem is fog. külön saját kicsiségemet a már most is hatalmas, de még folyton táguló univerzumban, mert mindig újra rácsodálkozom, hogy egy hormonok irányította, belelkesített, huzalozott húscafat vagyok csak, aki attól függően, hogy a havi ciklusa hol tart épp kívánós, depresszív, buja vagy fáradékony. 

hát hol vagyok én így úr? mi függ tőlem, ha még én sem? 
minek nekem tudat, ha csak arra van, hogy felismerjem saját kiszolgáltatottságomat a tudattalanomnak?

*nem magyarázkodom. a vaginamonológok óta még a laikusok is tudják, hogy mennyire nem érdemes itt finomkodni.