Álmomban az a hosszú, kék szoknyám volt rajtam, aminek csak a dereka szűk. Ez alatt a szoknya alatt kezdett el gömbölyödni a pocakom. Időbe telt, mire összeraktam, hogy késik a bajom, nő a hasam, de csak a hasam, hát itt baba lesz. Ami azt illeti, kifejezetten örültem neki, kellemes felfedezés volt.
Eztán eszembe jutott, hogy nem lenne hasznos elkésni óráról, hát elindultam a terem felé, ám a campuson épületek nőttek ki elém a földből, én meg irgalmatlanul eltévedtem. Egyre jobban igyekeztem, pincékben jártam, meg létrákon és igen kellett figyelnem a még nem is olyan nagy hasamra, nehogy baja essen.
Épp egy tetőn voltam, amikor láttam MS-t érkezni fehér Suzukiban - vele lett volna órám, így hát igen megvidámított a látása. Kapkodva másztam lefelé a tűzlétrán és utána szaladtam, biztos tudja merre kell menni. Közben izgatottan magyaráztam neki, hogy bizony kisbabám lesz, nézze csak meg, mondjuk az előbb még sokkal nagyobb volt, de hogy én ennek mennyire örülök.
Erre válaszul MS felém fordult és már nem is MS volt, hanem AP és irgalmatlanul kiabálni kezdett velem, hogy mégis mit akarok én ezzel elérni, hogy képzelem, nehogy azt higgyem, hogy majd ő ezt beveszi, nincs is hozzá semmi köze és különben is, ne nézzek már ilyen bután. Ezzel otthagyott.
Én meg csak álltam ott, nem értettem, miért dühös, amikor én nem is akartam semmi rosszat. Közben eszembe jutott, hogy szólnom kell KR-nek, hogy most már nem tudok segíteni a kísérletében, mert babám lesz, akkor meg normális emberlány nem vérzik (KR olyan egyetemista, nem pszichológiahallgató lányokat keresett, akik nem szednek fogamzásgátlót és viszonylag rendszeres a menstruációjuk). Álltam ott, már nem érdekelt az órám, simogattam a pocakomat és akaratlanul is észre kellett vennem, hogy megint csak kisebb lett. És rohamosan fogyott.
Nem fájt, nem vérzett, de szinte biztos voltam benne, hogy elment belőlem a baba. Mert amikor másztam le a tetőről, kilyukadt a hasam, ezt gondoltam akkor. Nem gyászoltam, hiszen álmomban alig pár óra telhetett el, amíg még épp szoktam a gondolatot, hogy anya leszek. Egy amolyan kár-hogy-mégsem-de-ez-van érzés volt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.