sourreal

napok óta kerülgetem egy döglött fekete katica tetemét. 

őszintén szólva mást se csinálok, csak kerülgetek dolgokat. olyan kínos.

miért nem lehet mondjuk kitáncolni előlük? az sokkal nőiesebb lenne. vagy keresztülmenni mindenen egyenesen. hát nem emberségesebb?

pörgetem ma a passziánszt és rendre a botok apródot dobja a kérdező lap mellé. erre mit mondtok? én azt, hogy nyald ki a seggem, ismételsz itt, kedves kozmosz, tudott dolgokat. esetleg ha végre a megoldással kínálnál, nem lennék kifejezetten hálátlan. 

és folytatnám tovább a napom, mit csináltam ma, kivel, hol, mikor és hányszor egymás után, de így soha nem tanulná meg a világ, hogy embernek blog, napló nem azért lett teremtve, hogy belevésse a kalandokat, amiket átélt, miközben épp újabb kalandokat szalaszt el. (ti. van ez az ócska, rongy toposz, hogy az élet tenger s azon hajózik a lélek - de ha a kapitány folyton a hajónaplóval babrál, akkor elveszik a szextáns s aztán hozhatod a szép szavakat arra, hogy zuhantál arccal a napba. tudod, amikor lezúgsz a világ végén, szemeidben meg kigyúl mexikó.)

tehát a valóságtól ha ellököm magam, nekirugaszkodok meg minden, no hát akkor elmesélhetem, hogy egyszervolt álmaim támadnak rám fényes nappal  minden sarkon. hogy autó vagyok egy szerpentinen; elfogyott a gumicukor; anyámékat egy markológép fenyegeti halálra random brooklyni sikátorban. hogy soha sehol egy repülés sem. se zuhanás. hogy sziklák és tavak, tégla, terracotta, fák, virágok, fény - itt sóhaj - és a hajam, ó igen, a hajam. még a súlyát is érzem. hajak a falon, haj a levesben, a lefolyóban, delimán megkötözött szívén. magányos torony a sivatag közepén. 

így megy ez, meg david darling, az is megy, mert máshogy nem lehet kibírni. vagy ez, vagy hagyom, hogy alan rickman kikanalazza a szívem mielőtt még elfogy az utolsó üveg pezsgő is.