sourreal

egyszer halljam még meg, hogy így üvöltesz bárkivel, aki nem beosztottad és

ígérem, kettőnk közül te leszel nagyobb bajban. 

gyűlölöm a nevem, mert nem én kértem és mert nem én választottam. még az elfogadás aktusa sem adatott meg, csak a beletörődés.

gyűlölöm a nevem, de nem az ősök elleni lázadásból és nem is esztétikai okokból.

gyűlölöm a nevem, mert eleve determinál, mindig és mindenkorra kívülállóvá leszek általa s tenni csak úgy tudok ellene, ha mindenestől levetkőzöm.

és minden álmomban is, százféle változatban (ezt a szabóbalázséktól csórtam, ők meg a csehtamástól, aki meg valószínűleg csak lehívta az univerzumból, mint ahogy a wiccák hívják le az erőt a holdtól - kérik s csak úgy lesz nekik).
ott vagy encore à l'ombre, belelátlak, belehallak, beleolvaslak, mert még ide is volt képed bepofátlankodni. előtted az volt a jó könyv, amit olvasva néha meg kell állni, nagyokat lélegezni és tenni pár lépést. mióta megteremtettelek, az a jó könyv, ami befér a bőröd alá. 

és most sem azért vagyok még ébren, mert ha álmodom, rólad álmodom, hanem csak úgy, mert addig-addig húztam, hogy már nincs értelme lefeküdni, hanem inkább van értelme kitalálni, hogy mit veszek fel holnap. 
- a kéket, amit álmomban viseltem, amikor a kampuszon estem teherbe és vetéltem el, vagy
- anyám régi fehér ruháját, vagy
- megint a feketét valami pirossal (ha már kimostam őket), vagy
- a bordót, vagy már volt rajtam
- a szecessziósat, vagy hízni kéne hozzá
- zöldet, vagy
- kupacba csomó földszínt, vagy
- égruhát.

de nem ám tetszeni valakinek, hanem tetszeni mindenkinek, legyek a mindenki babája (ez meg ákostól van), mert azért mégis szebb így, mint egy semmi kis hetérának, aki játszik rajtad, mint pszaltérionon s várja, mikor szakad el a húr.
és hiába tudom, hogy aki dicsér, az mind kufár, hisz kísértés követ, bármerre vagy.//Kedves vagy, így tehát megnyerhető,//Szép vagy, tehát ostromok ingere...
... elég lesz már, magam bírája magam vagyok, neked meg söprés, tűnésed van a fejemből! dehát én mindig rólad írok. és még mindig rólad írok. kezdheted olvasni a 27. szonettet. 

cipőt kellett volna venni, bizony, nem könyvet. 

rövidre szabott életem útjának felén, hetem csúcspontján, messze ragyogó fényben járok. minden csókol és minden hántható, a hagymáról a héja, az emberről a bőre, rólam a szoknyáim - és bajban vagyok, mert nincs szavam elmondani indokolatlan boldogságom okát, milyenségét, megadni paramétereit. 

pedig tangens rám törő örömről akarok szólni, arról, hogy földet a nap sugara, a hold a tengereket, csak mindez könyörgés nélküli hepienddel és hogy nincs halál, csak feltámadás - ami azért kicsit mégis elkeserítő, mert ha nincs pokol, aminek a legmélyére érj, akkor hol a menny? - és most már soha nem megy le a nap, de azért kel majd még hold, de csakis telihold és végre a tejutat is kihipózzák vagy legalábbis felszórják sóval a télre, hogy csúszni azért ne csússzon. 

mert erről van szó, kéremszépen, itt távlatok vannak. és jövő. és minek örülni.

még az orloj se lelkesít annyira, mint a tudat, hogy a tagjaim hiánytalanul az enyémek és mindet én koordinálom. úr vagyok mindenek felett
mindörökkön
örökké

- most nézz rám! most! szép vagyok, nem?
- gyönyörű vagy.
- és kedves is...
- és kedves.
- ... és kellemes, meg illatos...
- illatos?
- igen, illatos. nézd - ő itt hümmög, itt nem nézi, hanem szagolja - és mégis. nincs egy egészséges tagom. már a bőröm alattra is csak rákos sötétség jutott.
- kifordítva minden ember rózsaszín.
- én nem vagyok rózsaszín. te pedig nem vagy vicces.
- akkor mégis min mosolyogsz?
- a morzsán a szakálladon. 

ékszerben alszom, de ruha nélkül, viszont ágyban.
(nem szeretek ágyban aludni, nem kényelmes, a földön lenne kényelmes.)

vagyok tehát itt három emelet magasan, alattam ágy, a fejem alatt párna - ez is csak konvenció és én térdet hajtok előtte -, amiben szél kavarog; a fejem alatt a kezem, amiben lüktet a vér. körülöttem elhasznált levegő, fölöttem egy özvegyember, aki álmatlanságában inkább visszaállítja azt az irányított káoszt, amit tegnap ilyenkor pakolt határozott renddé.

ennyi van csak.
ma még a hold se néz be hozzám, miért is tenné, korábban én voltam nála, meglátogattam a tónál. 

igen, így volt, ültem a tavam szélén, nem érdekel, hogy közterület, az az én tavam, az egyetlen, ami nem idegen itthonról és aminek én sem vagyok idegen, tehát a tó az enyém és én az övé. mindörökké ámen.

szóval ültem a tó mellett, vártam M.re és a desztillált víz jutott eszembe, s ezzel együtt te is. és akkor itt vége is lett. ugyan még meditáltam rég elmúlt és sosem volt dolgokon szívbéli derűvel, de kétség kívül nem jutottam előre.

ahogy fölötted megrekedtem, úgy nem kel majd fel egyszer a nap sem. de ha az éjszakák ilyenek maradnak, én nem fogom bánni. csak legyen miből lélegezzek. 

csak lenne kopoltyúm és élhetnék a tavamban. 

vagy csak ne töprengjek tovább rajtad s jön magától a jobb világ.

egész kis normális testem van.
úgy értem, arányaiban rendben való.
úgy értem, a talpam egy nagy arasz, az araszom könyéktől csuklóig ér és ha egyenes derékkal állok, lógatom a karom, akkor az ujjaim épp a combom közepét érintik. 

a lábaim testetlen köd. addig léteznek csak velem azonos dimenzióban, míg épp borotválom őket. 

a nyakam hosszú és az arcommal sincsenek nagy bajok. a fülem töve az orrcimpámmal, a hegye a szemöldököm legmagasabb pontjával van egy íven, ami utóbbinak az eleje történetesen a lacrimal ductusszal és az orrtővel, míg a vége a szemem sarkával és szintén az orrtővel alkot egyenes vonalat.
mindez azt is jelenti, hogy az orrcimpám tövéből indított ~45°-os szög az arcom mindkét oldalán, viszonylag szimmetrikusan magába foglalja előbb a szememet, később a szemöldökömet, továbbá a homlokom - aminek a tetején a hajvonalam épp olyan, mint apámé - közel kétötödét. 

a számról nem tudok érdemben nyilatkozni, de annyi bizonyos, hogy a derekam félkézzel átérhető és két férfitenyér elég rá, hogy lefedje az összes bordáimat. de az összeset.

az én két tenyerem kicsi az ilyenre. 
a pár zsírcsomó a tüdőmön épp kitölti őket, de az megosztó feladat, két halom két tenyérre, az még mindig 1+1. 
hanem ha összeteszem őket.
pont lefedik az arcomat. álltól homlokig az csuklótól ujjbegyig, és fültől fülig az hüvelyktől hüvelykig. és nem kell ennél se szebb, se megnyugtatóbb, se magányosabb, se semmi más. mert ha nem is olyan állandóan és erősen, mint édesanyáméból, de az én tenyeremből is meleg sugárzik.
mert a vonalakat a tenyeremen már mély sebekké bámultam, és ha véletlenül akad valaki, aki épp a tenyeremre kíváncsi (nem akad), akkor az még meglepődik rajta, hogy benne a vonások nem szabályosak. az életé és a fejé nem egyszerre indul, mi több, az életé többször indul. nem megtörik, nem csorba, hanem még a közepe előtt vége, vele párhuzamosan másik indul újra, soká futnak egymás mellett, de csak az új ér le csuklóig. 
a szívvonalam csomós, rendes lyukak vannak rajta, befelé, a hús felé. 
sorsvonalam meg egyszerűen nincs. 

ez tehát az én tenyerem. de ha az arcom teszem bele, akkor ez is mindegy, mert akkor a pávatollas ujjbegyeim a lényeg, ők a primer, és a szekunder is csak megosztott lehet, az az összes többi idegvégződés, amivel felfogom a járomcsontom. a fogaimat annyi bőrön és izmon át. az orrom kiáramló, a felső ajkamnál fodrozódó levegőt, azt, hogy már megint és még mindig sebes a szám, a bölcsességfogak teljes hiányát, vagy a legjobbat mind közül: a szemüregemet. odavagyok a szemüregemért.

és a köldökömről még árva szót sem szóltam.

lehetnének mindig ilyen éjszakák. szerintem veled is működnének.